„Istennő haragot zengj,

 Péleidész Akhilleuszét,

 vészest, mely sokezer kínt

szerzett minden akhájnak…”

Holywoodi köntösbe bújtatva tekinthetjük meg a már mindannyiunk által ismert Trójai mondakör talán legismertebb történetét. Az Íliász avagy Ilion ami görögül Tróját jelenti egyezik az angol címmel, hiszen itt is csak  a város nevére utal a filmcím.

Az Íliász műfaja eposz, ennek műfaji jellemzői leginkább a prózai műfajban jeleníthetők meg, mégis megpróbált a rendező ennek a követelménynek megfelelni, és kifejezetten hosszú enumerációt, avagy seregszemlét enged az operatőrnek, bár a néző is sejtheti hogy emögött kemény informatikai munka áll. Az in medias res kezdés csak természetes, de mivel egy mindenki által jól ismert történetről van szó, ez senkit sem ejt kétségbe, minden tisztán érthetővé válik percek alatt. Az eposzban többször is előfordul úgynevezett isteni beavatkozás, erre a rendező nem fektet igazán nagy hangsúlyt, egyszerűen emberalakban ábrázolja Achilleus anyját, a többi istent pedig teljesen kihagyja a történetből.

A már-már legendás szereposztás nem kifejezetten a görög férfi és nőalakokat idézi meg, de ezt Brad Pitt pucér látványáért ki ne nézné el. Igazából ha végignézzük a filmet talán minden nemzet gyermekei eszünkbe juthatnak, kivéve a görögöket, ez minden bizonnyal nagy sérelme volt Hellász szülötteinek, és a kulturális betekintések is hamarabb juttatják eszünkbe a törökök hastáncát, mint esetleg  szirtakit, vagy Zorba dalát. Minden bizonnyal nehéz volt eltalálni Amerikából Görögországot. Mint tudjuk Európa szép város, és hogy most a görög vagy a török negyednek kedveskedjük? Majdnem mindegy. A filmet sem görög partokon, hanem Máltán forgatták. Annyiban mindenesetre igazat adok a rendezőnek hogy Diana Krugert választotta Helene szerepére, hiszen tudjuk hogy a sok fekete nő között legendásan szépnek csak az számíthatott aki szőke, és ennek még hasznát is vehette a mai fodrászipar annyiból, hogy a hajszőkítést a görögök kezdték el az ókorban galambürülékkel.

A film értékei természetesen nem a korabeli értékrendet tükrözik, pár ezer év alatt ez ugyanis javarészt megváltozott, jócskán érezhető hogy egy kasszasikernek szánt alkotásról van szó, amely a legkevésbé sem hivatott Homérosz világát megidézni, vagy az akkori értékrendet visszaadni. Ami ebből maradt, az csupán a hősi halál kérdése, amely mindannyiunk bánatára bekövetkezik, és habár már az elején tudjuk Achilleusz halálát, az utolsó pillanatig képtelenek vagyunk ezt elhinni, elfogadni. Paris (Orlando Bloom) és Helene szerelmét nem szövik át mítoszi fogadások, mint ahogy ezt a mondakör diktálná, és a pénzrablás sem történik meg, a film szereplői nemesen és egyszerűen egy nőért mennek háborúzni.

Hogy Trója elesik vagy sem, az egyetlen emberen múlik, aki dicőségért életet áldoz, tudatosan.

Ajánlom a filmet minden mozibarátnak aki szeretne pár órára kikapcsolódni, és nem gondolkozni csak érezni, nem figyelni csak ámulni. A hatás nem marad el, pár percig úgy érezhetjük képesek leszünk megváltani a világot, de kérek mindenkit hogy harcolni ne ebből a mozislágerből tanuljon.