-          Tata, hogy érzi magát, mit csinál mostanában?

-          Hát fiam, én csak nézek ki az ablakon, jönnek-mennek az emberek. Na és tik hogy vagytok?

-          Hát Tatus jól vagyunk, de meséljen a régi emlékeiről, itt az újságíró. Jött, hogy feltegyen Tatának egy pár kérdést.

-          Énhozzám jöttek? Ez valami tévedés.

-          Nem tata, nem tévedés, jöttek felköszönteni. Tudja e tata, hogy hány éves?

-          Hát fiam, Én vagyok már nyolcvan, ha nem több.

-          Tata, ma töltötte be a 100. évét.

-          Én száz éves vagyok? Hogy lehet ez?

-          Hát Tata elteltek az idők. Nézze, kint vannak Tatánál emberek a Hivatalból, meséljen nekik a régi emlékekből egy-két dolgot, ami az eszébe jut.

-          Régen lovak voltak a házaknál, sok ló, disznó, és más egyéb jószág. A közlekedés lovas kocsin történt, de ma már egyet sem látok. Nálunk is volt sok disznóvágás, nagyon-nagyon sok disznóvágás, de egyszer csak megszűntek. Minden disznóvágásnál a hurka, kolbász, és az orja leves kóstoló el volt osztva, családtagok és ismerősök számára. Termelőföldeken dolgoztam mint munkásember, azon időkben mindenki így kereste a kenyerét. Unokámmal, Pistával, mikor már legény volt, vele jártam a kukoricásba kapálni. Én mondtam neki, hogy dél van, a nap már felettünk járt, együnk, mert mindig, mikor a földön dolgoztunk, a feleségem, Eszter hozta az ebédünket. Pista unokám mondta, hogy elsőbb a munkával végezzünk, azután jöhet az ebéd és a pihenés, erre leszidtam, hogy az ebéd egy hagyomány, enni kell és utána a munka. Egyszer a kukoricásba’ rátaláltam egy őzgidára, hazavittem és felneveltem. Mikor már a gyerekek, unokák nagyok voltak, volt nekem egy ősi magyar őrző-védő kuvasz kutyám, neve Hattyú volt, ő őrizte a jószágokat, és a házat. Most már nagy autókat látok, ha az ablakon kinézek. Teljesen megváltozott ez a világ. Egyetlen lovas kocsit sem látok. Minden odalett.

Dédapám tegnap töltötte be 100. évét. Nagyon sok boldog születésnapot és még több évnyi egészséget kívánok neki!