Az igazat megvallva szívesen és bizonyos kíváncsisággal gondolok vissza gyerekkori éveimre. Képzeletem és érzékeim táplálékhoz jutottak, és nem emlékszem, hogy valaha is unatkoztam volna. Éppen ellenkezőleg: napjaimat és óráimat szinte szétfeszítették az érdekes események, a váratlan jelenetek, a varázslatos pillanatok. Még ma is be tudom járni gyerekkorom tájait, és fel tudom idézni a fényeket, illatokat, az embereket, a szobákat, pillanatokat, a mozdulatokat, a hanghordozást, a tárgyakat. Amiket felidézek, többnyire nem epizódok, nincsen történetük, inkább csak találomra felvett és csattanó nélküli, hosszabb-rövidebb filmtöredékek.

A gyerekkor kiváltsága: akadálytalanul mozogni varázslat és zabkása, határtalan iszonyat és kirobbanó öröm között. Csak a tilalmak és szabályok szabnak határokat, de ezek is elmosódóak és legtöbbször érthetetlenek. Tudom, például, hogy nem értettem meg, amit az idővel kapcsolatban mondtak: tanuld már meg végre, hogy pontosnak kell lenned, hiszen kaptál egy órát, és tudod is már használni. Mégsem létezett számomra az idő. Elkéstem az iskolából, elkéstem az étkezésekről. Gondtalanul barangoltam a kórház parkjában, nézelődtem és álmodoztam, az idő megállt, valami eszembe juttatta, hogy talán éhes vagyok, és aztán kitört a botrány.

Nehéz volt megkülönböztetni képzeletem szüleményeit attól, amit valóságosnak tartottam. Némi erőfeszítéssel ugyan elérhettem volna, hogy a valóság megmaradjon valóságosnak, de ott voltak például a szellemek és kísértetek. Velük mit kezdjek? És a mesékkel? Azok talán valóságosak? És Isten és az angyalok? Jézus Krisztus? Ádám és Éva? Az özönvíz? És mi történt valójában Ábrahámmal és Izsákkal? Ábrahám tényleg el akarta vágni a fia nyakát? Feldúltan néztem a jelenetet Doré metszetén, azonosítottam magam Izsákkal, és így már valóságos volt: apa el akarja vágni Ingmar nyakát. Mi lesz, ha az angyal későn érkezik? Akkor majd sírhatnak. Folyik a vér, és Ingmar sápadtan mosolyog. Valóság. És ekkor jött a vetítőgép.

Karácsony előtt jártunk néhány héttel. A mérhetetlenül gazdag Anna néni egyenruhás sofőrje, Jansson úr már elhozott egy csomó ajándékot, melyeket szokás szerint a karácsonyi ajándékok gyűjtőhelyére, egy nagy ruháskosárba tettek az emeletre vezető lépcső alatt megbújó kamrában. Az egyik csomag kiváltképp felkeltette a kíváncsiságomat: a szögletes, barna doboz ugyanis "Forsners" feliratú papírba volt csomagolva. És a Forsner-cég ismert fotóüzletében a Hamngats-backenen nemcsak fényképezőgépeket árultak, hanem vetítőket is.

Mindennél jobban szerettem volna egy vetítőgépet. Egy évvel azelőtt voltam először moziban, és láttam egy filmet, amelyik egy lóról szólt, azt hiszem, Fekete szépség volt a címe, és egy híres gyerekkönyv történetét dolgozta fel. A Sture moziban játszották, és mi az erkélyen, az első sorban ültünk. Számomra ez volt a kezdet. Olyan láz lett úrrá rajtam, amelyik soha nem múlt el. A néma árnyak felém fordítják sápadt arcukat, és hangtalanul szólnak legtitkosabb érzéseimhez. Hatvan év telt el azóta, a láz ugyanaz, semmi nem változott.

Később, azon az őszön, meglátogattam egyik osztálytársamat. Volt egy vetítőgépe és néhány filmje, és szabályos előadást tartott Tippannak és nekem. Megengedte, hogy én hajtsam a gépet, ő meg ezalatt Tippant fogdosta a sötétben.

A karácsony a vigasságok vulkánkitörése volt. Anyám irányította az eseményeket erős kézzel. A vendégszeretetnek, az étkezéseknek, a látogatóba érkező rokonoknak, a karácsonyi ajándékoknak és a templomi szertartásoknak ezt az orgiáját minden bizonnyal jól meg kellett szervezni.

Maga a karácsonyeste nálunk meglehetősen csendesen zajlott: a templomban kezdődött a délutáni ötórai istentisztelettel, aztán derűs hangulatú, szerény vacsorával folytatódott, meggyújtottuk a karácsonyfán a gyertyákat, meghallgattuk a karácsonyi evangéliumot, és korán lefeküdtünk, hogy reggel idejében elkészülhessünk a nyolcórai istentiszteletre. Az ajándékokat még nem kaptuk meg, de az este vidáman telt, ígéretes prológusa volt a másnapi vigasságoknak. A trombitás, gyertyafényes reggeli istentisztelet után kezdetét vette a nagy karácsonyi reggeli. Apám ekkorra már elvégezte hivatali kötelességeit, levetette papi talárját, és házikabátba bújt. Elragadóan jókedvű volt, rögtönzött verssel köszöntötte a vendégeket, elénekelt egy erre az alkalomra komponált dalt, pálinkával éltette a napot, utánozta a paptársait, és mindenkit megnevettetett. Néha eszembe jut, hogy milyen könnyed és derűs volt, milyen gondtalan, milyen tékozlóan gyengéd és barátságos. És hogy mindezt milyen könnyen beárnyékolta a sötét kedélyállapot, a nehézkesség és brutalitás, a közöny. Azt hiszem, emlékezetemben gyakran nagyon igazságtalan vagyok apámmal.

Reggeli után mindenki ágyba bújt, és aludt néhány órát. De az előkészületek bizonyára folytak tovább, mert két órakor, épp amikor sötétedni kezdett, kávézással folytatódott a nap. A ház nyitva állt mindenki előtt, aki boldog karácsonyt akart kívánni a lelkész úrnak és családjának. A barátok között sok zenész is akadt, akik nemegyszer rögtönzött koncerttel emelték a délután fényét. És aztán elérkezett a karácsonynap fő étkezésének, az esti lukulluszi lakomának az ideje. Helyszíne a tágas konyha volt, ahol átmenetileg megszűntek a társadalmi rangkülönbségek. A sokféle ennivaló a tálalóasztalra és az abroszokkal letakart mosogatóállványokra volt kirakva. A karácsonyi ajándékok kiosztására az ebédlőasztalnál került sor. Behozták a kosarakat, apám szivarral és puncsospohárral a kezében vezette a ceremóniát, verses köszöntők kíséretében adta át az ajándékokat, s a verseket, melyek egyetlen ajándék mellől sem maradtak el, az egybegyűltek megtapsolták és élénken kommentálták.

Most térek rá a vetítőgépre. A bátyám kapta meg.

Nyomban bömbölni kezdtem, rendreutasítottak, bebújtam az asztal alá, és tovább vonítottam, rám szóltak, hogy legalább maradjak csendben, elrohantam a gyerekszobába, káromkodtam és átkozódtam, meg akartam szökni, végül bánatomban elaludtam.

Az ünnep ment tovább.

Este felébredtem. Gertrúd egy népdalt énekelt odalent, a magas fiókos szekrényen pislákolva égett az éjjelilámpa egy festett üvegkép mögött, amely a betlehemi jászolt és a térdeplő pásztorokat ábrázolta. A szétnyitható fehér asztalon a bátyám karácsonyi ajándékai között ott állt a vetítőgép a görbe kéményével, a formás, réztokos lencséjével, a filmtekercsek rögzítésére szolgáló rúdjaival.

Gyors elhatározásra jutottam, felköltöttem a bátyámat, és üzleti ajánlatot tettem neki. A száz ólomkatonámat kínáltam cserébe a vetítőért. Mivel Dagnak nagy hadserege volt, és mindig valamilyen bonyolult háborúsdit játszott a barátaival, az alkut, mindkettőnk megelégedésére, nyélbe ütöttük.

A vetítő az enyém volt.

Nem volt különösebben bonyolult gépezet. A fényt petróleumlámpa szolgáltatta, a hajtókar egy fogaskereket és egy máltai keresztet forgatott. A bádogtest hátsó, keskenyebb lapjára egyszerű homorú tükröt szereltek. A lencse mögött volt benne egy tartókeret a színezett állóképek számára. A készülékhez tartozott még egy szögletes, lila doboz is. Ebben lehetett tárolni az üvegképeket és a szépiaszínű, 35 mm-es filmtekercset. Ez utóbbi egy körülbelül három méter hosszú, a két végén összeragasztott végtelen szalag volt. A doboz tetején olvasható felirat szerint Frau Holle volt a címe. Senki nem tudta, ki lehet az a Frau Holle, de később kiderült róla, hogy a szerelem mediterrán istennőjének valamilyen népies alakváltozata.

Másnap reggel bevonultam a gyerekszoba tágas ruháskamrájába, felállítottam egy vetítőt egy cukrosládára, meggyújtottam a petróleumlámpát, és a fényt a fehérre meszelt falra irányítottam. Aztán betöltöttem a filmet.

A falon egy rét képe jelent meg. A réten népviseletbe öltözött fiatal nő szendergett. Ekkor elfordítottam a hajtókart (ezt nem tudom megmagyarázni, nem tudom leírni, hogy milyen izgalom lett rajtam úrrá, de bármikor fel tudom idézni a forró fém illatát, a molyirtó és a por szagát a ruháskamrában, a fogantyú tapintását, a remegő négyszöget a falon).

Elfordítottam a hajtókart, és a lány felébredt, felült, lassan két lábra emelkedett, kinyújtotta két karját, aztán megfordult és jobbra eltűnt. Ha tovább forgattam a hajtókart, újra ott feküdt, és aztán megtette pontosan ugyanazokat a mozdulatokat.

Mozgott.

(Kúnos László fordítása)