(...) Többféle módon meghatározhatjuk a filmképet: "a montázs minimális egysége", "a filmelbeszélés szerkezetének alapvető egysége", "a képen belüli elemek egysége", "a film jelentésének egysége". Ha a belső elemek dinamikája átlép egy meghatározott keretet, akkor a filmkép átmegy egy másik, új képbe. Meg lehet kísérelni a filmképen belül az állandó és változó elem arányának a meghatározását. Mindegyik meghatározás a filmkép fogalmának valamelyik aspektusát rejti, de nem meríti ki teljesen. Mindegyikük ellen alapos érvek merülnek fel.

Meghökkenthet a következő állítások összekapcsolása: "A filmnyelv egyik alapvető fogalma a filmkép" és "A filmkép pontos meghatározása bizonyos nehézségekbe ütközik". De ne felejtsük el, hogy hasonló helyzetben van egy olyan rohamosan fejlődő tudományág is, mint a nyelvészet, amely igazolná állításainkat, ha a "filmkép" helyére a "szót" tennénk. Ez az egybeesés nem véletlen: az alapvető szerkezeti elemek természetét nem statikus anyagiságuk leírása mutatja meg, hanem az egésszel való működési, funkcionális kapcsolatuk. A filmkép legteljesebb meghatározását funkcióinak feltárása útján nyerhetjük. A kép egyik alapvető funkciója a jelentés hordozása. Ahogy a nyelvben van jelentése a fonémáknak (fonologikus jelentés), a morfémáknak (nyelvtani jelentés), és van a szavaknak (ez a lexikai jelentés), a filmben sem a kép az egyetlen jelentéshordozó. De ebben az értelmi hierarchiában a film nyelvének alapvető jelentéshordozója a kép (újra feltűnő a hasonlatosság a szavakkal). A kép esetében a leghangsúlyozottabb a szemantikai viszony - a jel és jelölt dolog viszonya.

A kép nemcsak időben van elhatárolva. Térben a kép határa az alkotó számára a filmszalag széle, a néző számára pedig a vászoné. Mindaz, ami ezeken a kereteken kívül történik, mintegy nem is létezik. A filmkép terének sok titokzatos tulajdonsága van. Csak azért nem vesszük észre, hogy a mindig látott világ parttalansága mennyire megváltozik a vászon téglalap alakú síkján, mert már hozzászoktunk a mozihoz. Amikor a képen premier plánban látunk egy kezet, amely az egész mezőt betölti, sohasem azt gondoljuk: "Ez egy hatalmas kéz, óriás keze." A nagyság ebben az esetben nem méretet jelent, hanem ennek a részletnek a fontosságát mutatja. Általában, ha átlépünk a film világába, hozzá kell szoknunk, hogy másként fogadjuk el a tárgyak méretét. Ha körülnézünk a valóságban, nem mondhatjuk egy tízcentis és egy ötméteres házról: "Ez egy és ugyanaz a ház", még ha különben egyformák is. Sőt a fényképek esetében is ugyanannak a képnek különböző méretű nagyításairól beszélünk. Amikor viszont egy filmet különböző méretű vászonra vetítenek, nem mondjuk azt, hogy ezzel az egyes képek variációi jöttek létre. A filmkép egy és ugyanaz marad, bármekkora legyen is a vászon. Annál is inkább figyelemre méltó ez, mert a közvetlen érzékelés szintjén a különbség igen nagy. Eizenstein megemlítette egyik művében, hogy a húszas években egy külföldi út során a szovjet filmművészek döbbenettel nézték filmjeiket az általuk megszokottnál sokkal nagyobb vásznon. Itt persze közrejátszott az is, hogy az alkotók voltak a nézők, és ők túlságosan is jól emlékeztek minden képre, és arra is, hogy milyen benyomást keltett a film a viszonylag kis felületen. Az átlagos néző gyorsan elfogadja a vászon arányainak azt a rendszerét, amelyet az adott vetítés valósít meg, és az ábrázolásnak nem az abszolút nagyságát fogja fel, hanem a viszonylagost - egymáshoz és a vászon határaihoz képest. A vásznon látott tárgyak nagyságának ilyen érzékelése is mutatja, mennyire elkülönül a filmvászon tere a való világ terétől.

Megpróbáljuk azonosítani a film világát az élettel (hiszen az előbbi csak modellje az utóbbinak, és ezen a rendeltetésen kívül nem lenne értelme), és úgy magyarázzuk a látott tárgy méreteinek növekedését vagy csökkenését (a plánok váltakozását), hogy ez a tárgy és a megfigyelő, vagyis a néző közötti távolság növekedését vagy csökkenését mutatja. Ez a magyarázat nagyon fontos, és majd akkor térünk ki rá részletesebben, amikor a plánok fogalmáról és a film művészeti szempontjairól beszélünk. Most nekünk az a lényeg, hogy amikor a valóságban valami közeledik felénk, annak a vászon nem vágja le a felső szélét. Ha valami növekszik (a megfigyelő közelebb megy), azt nem kíséri az a jelenség, mint a filmen, hogy a rész felváltja az egészet. Fontos még az is, hogy a valóságban közeledéskor a tárgy növekszik, de a néző látótere csökken, távolodáskor pedig pont fordítva: a látótér növekszik. A filmben a látótér nagysága konstans, ez nyelvének egyik alapvető sajátossága. A vászon tere nem lehet nagyobb vagy kisebb. A közeli plánok jelentőségét éppen az adja meg, hogy a kamera közeledésekor a részletek megnőnek a látótér változatlan nagyságához képest (egészen addig, hogy a tárgy egyes részeit levágja a filmkép széle). Ez mutatja, hogy mi a jelentősége a kép határának mint a film művészi tere egyik különleges konstruktív kategóriájának.

Éppen ezért a film az ábrázolás méretének, a plánnak a változtatásával különböző, nem térbeli jelentéseket is ki tud fejezni. Az a néző, aki nem ismeri a film nyelvét, és nem teszi fel magában azt a kérdést, hogy: "Mit jelent csak egy szem, egy fej, egy kéz ábrázolása a vásznon?", csak emberi testdarabokat lát, és félelmet, undort kell éreznie. A premier plánok első alkalmazásaikor ez meg is történt. Balázs Béla, a neves filmesztéta említi a következő esetet:

"Egy moszkvai barátom mesélte, hogy új háztartási alkalmazottjuk állt be, aki néhány napja érkezett csak valamelyik szibériai kolhozból. Okos, iskolát végzett fiatal lány volt, de hogy, hogy nem, sohase látott még filmet. (Persze régen volt ez.) Elküldték a moziba, ahol valami népszerű vígjátékot mutattak. Sápadtan, komor arccal jött haza. - Hogy tetszett? - kérdezték. Felelni sem akart, annyira megdermesztette a még mindig ható látvány.

- Szörnyű - mondta végül felháborodva. - Nem értem, hogy engedik meg ilyen borzalmak mutogatását Moszkvában.

- De hát mit látott?

- Embereket téptek darabokra. Külön volt a feje, külön a lába, külön a keze.

Tudtuk, hogy a hollywoodi moziban, amelyben Griffith először mutatta be premier plán közelképeit és az óriási 'levágott fej' mosolygott a közönségre, ott is pánik tört ki."

Ez az eredménye annak, ha természetesként fogjuk fel a filmbeli teret. És az a lány, akiről Balázs Béla ír, valójában a saját szemével látta a levágott fejet, kezet, lábat. Mivel az ábrázolás ennyire hasonlít magára a tárgyra, logikus az a feltételezés, hogy mint az életben, itt is saját magát a dolgot jelenti annak képi formája. A vásznon premier plánban mutatott kéz a valóságban csak levágott kéz lehet. Ebből az az igen lényeges következtetés adódik, hogy amikor a végtelen teret filmképpé alakítjuk át, az ábrázolások jelekké válnak, jelenthetnek mást is, mint aminek közvetlen képi tükrözései. Majd a későbbiekben foglalkozunk azzal, mi a premier és a second plánok jelentése. Most máson van a hangsúly - azon, hogy a képek szimbolikus jelekké tudnak válni, a dolgok egyszerű lenyomatából a filmnyelv szavaivá.

A filmi ábrázolás szimbolikus-konvencionális jellegét (éspedig csak ez teszi lehetővé azt, hogy az ábrázolást tartalom töltse meg) nem csupán a vászon téglalap alakú formája teremti meg.

Az ábrázolt világ háromdimenziós, a vászon pedig csak kettő. A filmképet tehát tovább korlátozza kétdimenzióssága.

A képet háromszoros korlátozottsága (a síkban a vászon széle; térben az, hogy sík felület; végül időben az előtte és utána következő jelenetek) teszi önálló szerkezeti egységgé. A film egészébe a kép úgy kapcsolódik be, hogy ugyanakkor megőrzi önállóságát, saját jelentését. A képnek ez az önállósága, melyet a filmnyelv egész felépítése támogat, létrehoz egy ellentétes mozgást, amely meg akarja szüntetni a kép önállóságát, és megpróbálja bonyolultabb jelentési egységekbe kapcsolni vagy alsóbbrendű jelelemekre darabolni.

A kép a montázsnak köszönheti, hogy az időben nem elszigetelt két jelenet egymásutánisága, mint ezt a húszas évek teoretikusai megfigyelték, nem két jelenet összege, hanem magasabb szintű, bonyolultabb jelentési egységbe olvasztása.

(Réthy Ágnes fordítása)